Search

Kende csenget

Az autistáknak vannak biztonságot nyújtó szokásaik, melyek ismétlődő tettek. Sokszor ezek olyasmik, amik egy általuk félelmetesnek vélt dologgal való megbarátkozást célozza. Ilyen Kende fiam számára a csengetés. A vidéki gyógypedagógiai iskolában, ahová jár, kézzel kell csengetni, ezzel az órák és szünetek kezdetét jelezni. Egy kapcsoló áll rendelkezésre e célra, az első emelti folyósó végén, egy öreg szekrény mögött. Pont úgy néz ki, mint egy lámpakapcsoló. Csak bennfentesek tudják, ez A csengő.

Kende, amikor 4 éve ebbe az iskolába került, nagyon félt ettől a kicsit rekedtes, megfáradt hangon berregő jelzőhangtól. Nagyon kifinomult a hallása, egyszerre van túlhallása és abszolút hallása és az ő érzékeny fülét nyilván kikezdi ez a kellemetlen hang. Eleinte csak stresszben várta, mikor szólal meg. Mivel időérzéke akkor még teljesen kialakulatlan volt, fogalma nem volt, mikorra várható az óra végét, kezdetét jelző csengetés és ez a bizonytalansági tényező nehezen elviselhető egy autista kisfiú számra, akit fokozottan feszélyez, ha nem tudja, mi mikor fog bekövetkezni. Teljes figyelmét elvonta a végeláthatatlan várakozás a már-már ismerős, mégis oly kellemetlen hangra. Eleinte folyton afelől érdeklődött, mikor fognak csengetni?

Tavaly jutott először eszébe az az önmegnyugtató stratégia, hogy kezébe vegye a kontrollt és ő maga csengessen. Eleinte bátortalanul, óvatosan próbálkozott, csak, amikor ott volt vele egy felnőtt, aki odahívhatott a félelem tárgyához. Amikor én találtam lenni ez a felnőtt, hazamenetel előtt, együtt odasettenkedtünk, majd ő a folyósó elején megállt, biztos fedezékbe vonult és engem küldött tovább csengetni. Eleinte noszogattam, gyere csak csengess te, te akartál, de félelme erősebb volt. Én meg, mérlegelve tettem következményeit, azaz egyrészről a fiam arcára kiülő elégedettséget, másrészről a tanárokra tett hatást (bolond anyuka bejár ide csengetni?), bátorságomat összeszedve egy nemes cél érdében egy határozott mozdulattal benyúltam a szekrény mögé és megnyomtam a varázsgombot. Aztán futás együtt le az osztályig, most már jól végeztük dolgunkat, mehetünk haza.

Következő felvonásban már közösen csengettünk, mert én is meg tudom ám magam makacsolni. Ha nem jössz ide velem csengetni, nem csengetünk. Csak együtt vagyok hajlandó kistitkosban hangzavart kelteni az iskoládban.

Ámulattal figyelem, ahogy egy év elteltével Kende saját maga fejlesztette tovább a félelméhez való közelítést a megbarátkozás érdekében, mint aki ismeri a jó öreg kínai mondást: „tedd ellenségedet barátoddá, akkor már nem árthat neked!”. A folyamat roppant lassú ugyan, mégis példaértékű. Hányan mernek a félemükkel szembe menni és megismerkedni vele?

Egy időben annyira rákapott az önleküzdés sikerére, hogy alig lehetett leállítani. Lépten-nyomon csengetni akart, függetlenül attól, hogy épp óra volt vagy szünet. Immár egyedül! Mostanra már megtanulta és elfogadta, hogy csengetni nem lehet akármikor és udvariasan, a maga rohamosztagos lerohanós stílusában minden hazamenetel előtt megkérdezi az ügyeletes tanártól: „csengethetek?”. Nem mintha a válasz különösebben érdekelné, mert ha nem, akkor is addig köti az ebet a karóhoz, míg igen nem lesz, addig aki bújt, aki nem, senki nem megy haza. Úgyhogy a játékszabályokat most már mindenki ismeri. Kende kérdez, tanár enged, Kende csenget, mindenki boldog, mehetünk haza.


0 views

Kapcsolat

Tel: +36202121111

© 2019 by Dóra Lohonyai. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now