Search

Iskolakezdés

A karantén utáni iskolakezdés jobban megviselte Kende fiamat, mint az Indiából való hazatérés fél év után. Pechére a nyári szünet utolsó hetében nőtt egy csúnya nagy afta a nyelvére. Egy állandó, kellemetlen fájdalom egy ilyen szokatlan helyen elegendő egy szenzorosan hyperérzékeny autista kisfiúnak, hogy kizökkentse. Annyira zavarta az afta, hogy egy hétig kidugott nyelvvel járt-kelt, alig evett és beszélt, még álmában is kidugta a nyelvét. Az amúgy is szétszórt figyelmét teljesen beszippantotta a hívatlan vendég, így még a szokásosnál is jobban magába fordult az egész gyerek. Alig lehetett vele kapcsolatot teremteni, meg sem hallotta, ha szóltunk hozzá, nemhogy válaszolt volna. És akkor erre rájött az iskolakezdés egy új osztályban, új osztálytársakkal, új tanárnővel, de ugyanabban az iskolában. Első nap csak 11-ig voltak bent, ezután a kissebbik fiamat egy egyéni foglalkozásra vittem. Már a kocsiban kellemetlen visító hangon dalolt Kende, artikulálatlan hangokat adott ki, hiszen kidugott nyelvvel elég nehéz beszélni. Karsát ez már önmagában irritálta és ennek hangot is adott. Több sem kell ilyenkor Kendének, ez olaj a tűzre, ha már nem tud jót csinálni, akkor jöhet a rossz, mindent bele, fő, hogy figyelnek rám és elkezd provokálni. Mondogatni kezdte, hogy ő is bemegy a foglalkozásra, amint odaérünk. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez egy egyéni foglalkozás, oda csak az öccse mehet be, mi addig elmegyünk vásárolni és kaphat is egy üdítőt. Vagy talán inkább sétáljunk a Dunaparton? Legyen az, amit ő szeretne ... de ő csak fújta a magáét, makacsul, hogy ő márpedig bemegy Karsával. Mire odaértünk, már visítva ordította, hogy „bemegyeeek!” és már be is rontott elsőnek a terembe és helyet foglalt egy gurulós irodaszéken. Próbáltam szép szóval kérlelni, a válasz egy agresszív káromkodás áradat volt, melyet kontrollálatlan rúgások és levegőbe boxolások kísértek. Mivel szóval nem értem el nála semmit, megpróbáltam kézen fogva kihúzni onnan, de lefeküdt a földre és ütött, ahol ért. Közben csak úgy dőltek belőle a durvábbnál durvább káromkodások. Szegény hölgy, akihez mentünk és Karsa ... sajnos már nem bírom el Kendét, tehát csak úgy tudom erőszakkal megmozdítani a földön önkívületben hisztiző gyereket, ha a kezénél fogva húzom ... erre figyelmeztettem, de mivel nem állt fel, megtettem. Hiába csukták be az ajtót és próbálták elkezdeni a foglalkozást, a jelenet csak fokozódott az előtérben. Próbálta a berendezést törni, zúzni, közben iszonyatos hangerővel ordított és fölhöz csapkodta magát. Csak tompítani tudtam tetteit, hogy ne keletkezzen túl nagy kár se ő benne, se a környezetében. Ilyen dührohamkor meg sem hallja, amit mondok, mégis próbálom a hangommal nyugtatni ... de mindhiába. Már teljesen önkívületi állapotban hörgött (ijesztő volt!), amikor azt mondtam, „gyere, elmegyünk kórházba, segítek neked”. Én magam is meglepődtem, de ez hatott. Valahogy belátta, hogy neki sem jó ez az állapot és sikerült a parkolóig kimennünk. Kértem üljön be a kocsiba és én hívom is a doktornőt (a gyermekpszichiátert, aki kezeli). Persze nem értem el rögtön, mondtam is neki, hogy nemsokára biztosan elérjük, ... de már megint nem hallott meg. Elkezdte az autót belülről szétrúgni, engem is fejbe talált, amíg a vezetőülésen ültem (na ki is pattantam a kocsiból), és azt üvöltötte: „Karsáhoooooz! Bemegyeeeeek!”. Felhívtuk az apukáját, hátha ő oda tud jönni segíteni, de sajnos nem, kamerán próbálta a gyereket nyugtatni, de rá sem hallgatott. Bevetettem az összes trükköt, ami hatni szokott, hogy felhívhatja a nagymamáját, füvet nyírhat, ha abbahagyja és hazamegyünk, majd fenyegetőztem, amikor meg nagyon bedurvult és majd’ kitörte az autó ablakát, le is fogtam. Éppen birkóztunk, amikor egy hölgy odajött a parkolóban és megkérdezte, segíthet-e valamiben? Nagyon meglepődtem, nem így szoktak az emberek reagálni ránk. Nagyon kínos volt, hogy valószínűleg behallatszik a drámai jelenet Karsa foglalkozására és a szemközti irodát is zavarjuk, de esélyem nem volt egy a hátsó ülésen vergődő gyerekkel bárhová kocsival elindulni, mert még felülni sem volt hajlandó, nemhogy bekötni magát. Gyalog meg végképp veszélyes lett volna. Aztán valahogy kiszállt a kocsiból és onnan rúgta az oldalát (de jó, hogy nem cseréltem le, nem is fogom egyelőre ...). Majd leült és lefeküdt a szitáló esőben a parkolóban a nedves murvába és ott folytatta. Kapirgált a koszos földben és engem is megdobált murvával. Pont 50 perce tartott ez így, amikor megjegyeztem, hogy ha abbahagyja, elintézem, hogy kijöjjön Karsa (a foglalkozás a végéhez közelített amúgy is). Erre azon kezdett el őrjöngeni, hogy ő akarja elintézni! Mondom „te fogod elintézni azzal, hogy a hisztit abbahagyod!”, erre csak elküldött a ....-ba és belefeküdt a vizes bokorba. Végül kisiklott a kezeim közül és berontott a foglalkozás előterébe, ahol sikerült elkapnom, hogy ne nyisson rá a tesójára. Dühében átszaladt a szemközti irodába, ahol egy férfi ült és próbált dolgozni. Szegény már egy órája minket hallgatott és mégis kedves mosollyal fogadta a kisírt, vörös szemű, kidugott nyelven értethetetlenül makogó, dülöngélő és lábával váratlanul dobbantgató elveszett gyereket. „Mi a baj, kérdezte?” Mire Kende azt felelte: „ide akarok jönni, itt maradok” és bebújt egy íróasztal alá. Kimerült tekintettel kértem bocsánatot a férfitól, aki együtt érzően azt mondta, nincs semmi baj és még meg is kérdezte, miben segíthet. Ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérnám és elsírtam magam. A gyereket biztonságban tudhattam az asztal alatt, Karsa és a hölgy is éppen betoppantak, én meg csak álltam ott és zokogtam. Nem azért, amit Kende művelt, mert azt már megszoktam. Hanem azért, mert most először valaki együtt érző és megértő volt velünk és nem támadott.

Aztán este higgadtan végig gondoltam mi történt. Most, hogy Kende kidugta a nyelvét, tényleg látszott is rajta, hogy értelmi fogyatékos. Máskor nem látszik. Egy kifejezetten helyes kis kölyök. Senki nem tudja, miért viselkedik furcsán. Még ha ki is akasztanám az „autista vagyok” táblát, se tudnák az emberek, hogy mi is az. Mint ahogy elő is fordult velünk a buszon, hogy rúgdosta az előtte ülő székét és amikor bocsánatot kértem, hogy „nem direkt csinálja, autista”, csak annyi volt a válasz: „jó, én mindent elfogadok, de csináljon vele valamit!”.


200 views1 comment

Kapcsolat

Tel: +36202121111

© 2019 by Dóra Lohonyai. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now