Search

Önmagunkba zártság

Autizmus – önmagunkba zártság, irányultság, ezt jelenti. Aki autista, folyton a maga valóságba zárva él. Milyen érdekes, most velünk is ez történik.



Öngunkba zártság, erről szól most minden. Nem mintha a külső események nem érdemelnének némi figyelmet, sőt, de azokra nagy ráhatásunk mostanában (s)nincsen, mindenki eldöntheti saját maga, milyen mértékben akar virtuálisan bevonódni.

Be vagyunk zárva az otthonunkba és mégis örülünk, hogy egészségesek vagyunk és van kertünk, ahová kimozdulhatunk. Továbbá van ennivaló, még van wc papír is (és ha nem lesz, hát ott a jó öreg víz, egyelőre), cukrot eddig se ettünk, a Nap is egyre többet bújik elő, együtt lehetünk. És még a tejünket sem lopják el a majmok.

Mégis, a világban zajló események, bár távolabb kerültünk tőlük, mint valaha, mindannyiunkat megérintenek így-úgy. A bezártság mindenkit bezár a maga valóságába. Amiben eddig éltél, az most rád zúdul, mint az izlandi Barnafos(s) vízesés. Ha eddig rossz házasságban éltél, nesze neked, most szembesülj a helyzeteddel! Ha egyedül vagy, nesze neked magány. Ha beteg voltál, reszkess, még betegebb is lehetsz. Ha azt hitted, hogy megy az üzleted, hát most légy okos! Ha eddig labilis volt az anyagi helyzeted, most még jobban erre számíthatsz. Ha azt hitted bármi biztos, rájössz, tévedtél.

A púpos és a sánta vicce jut eszembe erről, ... mennek, mendegélnek hogy utolsó reményükből átjussanak a hírhedten veszedelmes boszorkány erdőjén, amin túl ott várja őket a megoldás a bajukra ... majdnem át is jutnak épségben, amikor megjelenik a banya. Kérdi a púpost: „mi van a hátadon?” Az reszketve mondja: „púp”. Erre a boszorkány mohón lekapja a hátáról, „add ide nekem!”. A púpos vidáman kihúzza magát, elmosolyodik, a sántának is felcsillan a szeme, mire a boszorkány figyelme őrá irányul: „neked mi van a hátadon?”. „Semmi”, feleli a sánta megszeppenve. „Akkor nesze egy púp”, tesz igazságot a boszi. Vajon a mostani helyzetnek ki a boszorkánya és ki a púposa? A sántát nem is kérdezem, azt a szerepet sajnos most a legtöbben magunkra vehetjük. Marad az erdő, amin túl ott vár mindenkit a maga boldogsága ... így vagy úgy.

Sokan mondják, de jó, most végre több időt lehetek a családommal, lelassulhatok, odafigyelünk egymásra, minden nap tornázunk otthon, ugye te is így vagy ezzel? Én nem, mondom, én eddig is odafigyeltem. Nekem eddig is a családom volt az első és a minőségi idő a fő szeretetnyelvem. Én eddig is ráértem mindig arra, ami nekem a legfontosabb. Jut idő a szeretteimre és van én-idő. Van munka és van szabadidő. Minden nap jógázok és meditálok 18 éve. Minden nap felkelek, megtervezem és beosztom az időm és rugalmasan átszervezem, ha az élet másként akarja. Én eddig is elégedett voltam és hálás az életnek.

Én a bezártságot és a monotonitást viselem nehezen, nekem ebben a vírusban itt van a kihívás. De rájöttem, ha nem mehetek kifelé, hát megyek befelé, arra még tágasabb is minden. Ha túljutok az erdőn. Az én erdőm úgy tűnik oda vezet, a belső mosolyom felé, a boszorkány az autizmus, mely egyúttal hátráltat és előre visz. Hátráltat, mert lassít, mert folyton megoldhatatlan akadályokat gördít elém, mert a mindennapos szolgálatban látszólag nem enged befelé figyelni. Egyben előre is visz, mert miközben cipelem a púpot, rájövök, én ezt is bírom, sőt másoknak is tudok adni ezáltal. Kívül tolom el a köveket, belül is elgördülnek észrevétlen. És miközben kívül minden meginog, veszem csak észre, belül mekkora a stabilitás. A felszínen hullámzik csak a víz, a mélyben már csend van.

118 views

Kapcsolat

Tel: +36202121111

© 2019 by Dóra Lohonyai. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now