Search

Óz, a csodák csodája


Ma gyerekszínházban voltunk. Nemrégiben olvastuk a gyerekekkel az Óz, a nagy varázslót, ezért témába vágott, hogy megnézzük színházban is. Korábban komoly tudatos önfegyelmet és tanult hidegvért igényelt tőlem, hogy ilyen helyre vigyem a gyerekeimet és rendhagyó viselkedésünkkel mások tűréshatárát is sokszor feszegettük. Az autista Kíra csak simán unta és nem tudta követni az eseményt, néha megijedt a szereplőktől, akiket a szerepükkel azonosított. Kende viszont folyton hangosan tikkelt, kiabált, minden elérhető dologra, emberre rácsapott és minden színdarabbal kapcsolatos kérdését emelt hangerővel tette fel, mintha csak mi léteznénk a világon. Mindezt Karsa, a legkisebbik fiam, egyre nehezebben viselte. Neki már eljött a „ciki-korszaka” és valljuk be, ilyen felállásban színházba menni tényleg nagyon ciki.

A mai színdarab viszont nem csak a címe miatt volt egy csoda számomra. A különleges díszletű és szereplőjű darab mind gyermek, mind felnőtt számára szórakoztató volt. Voltak benne mumpicok és boszorkányok, smaragdváros és sárga folyó. Számomra mégis a legkülönlegesebb a gyerekeimmel való új tapasztalat volt. Kíra nyár óta szed egy kísérleti gyógyszert az autizmusra, szociális és elvonatkoztató képességei sokat javultak. Míg korábban félt volna az ijesztő szereplőktől, akiket a szerepük szerint tudott csak értelmezni, most felismerte az olvasmányból a jól ismert jeleneteket, figurákat és még nevetgélt is, értette a cselekményt! De a valódi csoda Kendével történt. Életében először a tíz éves kisfiam nyugton ülve figyelt végig egy másfél órás, zenés darabot. Nem kiabált, nem csapkodott, csak ámulva nézte a kibontakozó cselekményt és normál hangerővel meg-megjegyezte a számára oly sokat jelentő, biztonságot adó, ismételt mondatokat: „ki fog most kijönni?”, „mi fog történni?”, „gitár szól?” (egyenként kihallja a zenéből a hangszereket) és „igazi?” kérdezte a szereplőkre. Mondtam: „Nem, csak eljátsszák”. Mire ő: „mű?”. Én: „emberek öltöztek be”. Kende: „nem élnek?”. Én: „De, igazi emberek játsszák el a szereplőket, élnek!”. Aztán: „mikor lesz vége?”. Ez nem azt jelenti, hogy unja, hanem hogy tudnia kell, biztonságot ad előre tudni, mi fog történni egy olyan világban, ahol minden annyira kiszámíthatatlan egy túl finoman érzékelő kisfiú számára, aki minden külvilágból érkező ingert többszörösen él meg. Aztán amikor vége: „mikor lesz újra?”.

Ültünk ott négyen, pont, mint Dorka, aki a kalandot kereste, az észre vágyó madárijesztő, a szívre áhítozó bádog favágó és a bátortalan oroszlán. Dorka, mint egy gondos anya, mindent elkövetett, hogy saját legfőbb vágyát és utazótársaiét is megvalósítsa. Kíra, a madárijesztő nem is volt olyan buta, mint hitte, de erre csak a nagy út vezette rá. A bádog favágó Kende favágónak igenis voltak érzései és maga is szenvedett tőle, hogy azokat nem tudta kimutatni. Az oroszlán Karsa fiam meg mindegyikük közül a legbátrabbnak bizonyult.

Ültünk ott négyen és közben kissé megkeményedett szívemet melengette, ahogy Kende suta kis kezeivel megfogta az enyémet és hozzám bújt. Még simogatott is, pont úgy, mint egy szeretetteljes kisfiú, aki jól érzi magát egy hangos színházban. Az a kisfiú, aki korábban minden türelmemet próbára tette, amint látszólag szándékosan (valóban idegesítően kényszeresen) rikkantgatott a leghalkabb helyeken, pont, amikor és ahol ez a legkínosabb volt és aki elutasított minden anyai szeretetmegnyilvánulást. Aki, ha megpróbáltam megölelni, megpuszilgatni, válogatott káromkodások közepette rúgott vagy lökött el magától. Ez a kisfiú, az én kisfiam, aki tízévesen először egy színházban villantotta meg előttem a már oly rég elfáradt reménysugarat, hogy talán egyszer mégis átlagos élete lehet majd. Csodák márpedig vannak, még ha Óz nem is nagy varázsló.



86 views

Kapcsolat

Tel: +36202121111

© 2019 by Dóra Lohonyai. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now